Nem halt meg ő, csak befordult a falnak

"Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,

Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur,
Kicsi valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk."

Bár ma Kertész 80-at ül a fél ország (a másik fele meg hörög, ami éppúgy gusztustalan, mint az előbbi fél nem kis része, amely csak gyáva buta sznob), bódult ódák tömjénszaga keveredik köpködők zsivajával, lassan már nincs is ebben semmi rendkívüli, én két szó után félreálltam, másik, csendesebb emléknap is van, a magyar panteonból minden napra jut legalább 2-3 évforduló: ma 100 éve fordult be a falnak a vitéz kis úr, aki vagdalkozott eleget az Aranyék utániakkal, de közben írt egy (kedvenc!) kisregényt is...

"Ezzel befordult, elaludt, s többé föl sem ébredt. A vén orvos és a főtisztelendő püspök csak hűlt tetemét találták. A temetés ez utóbbi rendelése következtében az elhunyt végakaratja szerint ment véghez. Temetési költségre kétezer forintot hagyott készpénzben, amely összeg a végrendelethez volt mellékelve. Díszes magyar ruhába öltöztetve nyújtóztatták ki diófa koporsójában, amelyet magas ravatalra helyeztek. Három pap jött el szolgálni; egyik a háznál fog könyörögni, a másik a templomban tart beszédet, a harmadik a sírboltnál búcsúztatja el a világtól. A marosvásárhelyi diákság reggeltől estig készült a nagy harmóniára. Az ebédlőt fekete posztóval vonták be, s festett címereket szögeztek a koporsó födelére. A kis Mányi a tavasz legszebb virágaival hintette be a koporsót, s egész nap legyezte a halottat."