Két, leheletnyire azonos súlyú mondat

"Löwenhielm tábornok hirtelen abbahagyta az evést és egy darabig mozdulatlanul ült a székén. Úgy érezte, hogy újra Párizsban van azon a vacsorán, amelyre a szánon gondolt és amelyen egy hihetetlenül ínyenc fogást szolgáltak fel. Asztalszomszédjától, Gallifet ezredestől tudta meg, hogy a fogás neve cailles en sarcophage, „fürj szarkofágon” és annak az étteremnek a specialitása, valamint hogy a szakácsművészet egyik legnagyobb mesterének alkotása, akit, bármilyen meglepő, nő létére egész Párizs a kor kulináris zsenijeként tart számon. „Szavamra,” – rajongott Gallifet ezredes, – „ez az asszony a Café Anglais-ban képes egy étkezést szerelmi légyottá varázsolni. Olyan emelkedett, romantikus szerelmi viszonnyá, amelyben az ember képtelen különbséget tenni testi és lelki vágy és kielégülés között. Sok párbajt megvívtam életemben szépasszonyok miatt, fiatal barátom, de ma nincs Párizsban olyan nő, akiért készségesebben ontanám véremet.
(...)
Babette egy farönkön ült. Körülötte annyi fekete üst és serpenyő hevert, amennyit a nővérek egész életükben sem láttak. Babette most éppen olyan sápadt és kimerült volt, mint azon azestén, amikro megérkezett a lelkészházba és ákultan rogyott a küszöbre. Még csak egy pillantást sem vetett a nővérekre, éjfekete szeme a messzi ávolba révedt.
Rövid csönd után rájuk emlte tekintetét és így szólt:

-A Cafe Anglais szakácsa voltam.

(...)
– De hisz ezek az emberek, akiknek a nevét felsorolta, Babette, ezek a hercegek és Párizs urai… maga ezek ellen harcolt! Hiszen maga communard volt! Az a tábornok, akit megnevezett, az lövette le a férjét és a fiát, Babette! Hogy tudja siratni ezeket az embereket? (…)
– Értsék meg, Mesdames – szólalt meg végül – ezek az emberek hozzám tartoztak, az enyéim voltak. Arra nevelték és taníttatták őket, – nagyobb költségen – kedves kis hölgyeim, mint amit Önök egyáltalán el tudnak képzelni – hogy megértsék, milyen nagy művész vagyok én. Boldoggá tudtam tenni őket. Amikor tudásom legjavát adhattam nekik, tökéletesen boldoggá tudtam tenni őket.

*

"- Annyira szereti a halat?- Nagyon. A hal a legfinomabb étel a világon. Még ezt a rossz főztet is megeszem belőle, amit itt adnak. Pedig lisztben rántják ki.- És nem abban kell? - csodálkozott Hopkins.Levin gúnyosan mosolygott. Mélységes megvetés ült az arcán, mintha azt mondaná: "minek él az ilyen ember!" Végül lenézően odavetette:
- Természetesen zsemlemorzsában. De nem azt a kispolgári gazságot értem alatta, hogy alantas kenyértöredéket megszárítunk a kamrában, zsákba kötve - és megborzadt -, hanem friss péksüteményt zsírtalanul, nyílt láng felett teljesen átsütünk, majd megreszeljük.- Úgy látom, szakember - fejezte ki elismerését Senki Alfonz.

- Levin vagyok

- vetette oda egy vértanú drámai önmegvetésével, mint aki bizonyos abban, hogy mi is elszörnyedünk e név hallatára. De egyikünk sem tudta, hogy kicsoda volt polgári életében ez a Levin. Megkérdezni nem mertük, ha már olyan gőggel közölte. Talán fájna neki a tájékozatlanságunk e nagy nevet illetően. -Csakugyan? - érdeklődött ravaszan Tuskó Hopkins, mert mégis szerette volna tudni fegyvertársunk hírességének az okát. - Ön Levin lenne, a híres izé...? na..."