fiksön

A cipellőbe bújtatott hasrisnyába dugott kicsi lány még nem olvasott a metrón, sokáig feltartóztatta egy barátnője, aki majd leszáll az Árpád-hídnál, de a cipellőbe bújt harsinyába rejtett lány még mindig nem olvasott, csak akkor vette elő Csernust,
amikor pár perccel utánam felérkezett a buszmegállóba, leült mellettem a padra, átvetette a jobb combját a másikon, hogy már csak harisnyában rejtőző lábujjai hegyén lógott, ficánkolt a topán, ekkor csapta fel Csernus doktort, erre is csak izgése-mozgása közben jöttem rá, pedig figyeltem erőst, szerencsére egyszer csak a telefonját kezdte kereseni női ökölnyi kézitáskájában, de talán csak az én tekintetetemet érezte a mobil vibrálásának, azt már nem is tudom, mikor tette el, én akkor észleltem, mit is olvas, de ezt is éppen hogy, mert újfent a vastag, szürkéskékes harsinyáját láttam csak, meg ahogy fickándoz a cipellő, pedig közben már a másikből is kilépett félig, ahogy pici nőként ült a megálló rácsos egyenpadján a magasban, erre akkor nem is gondoltam, hogy olyan lesz a kis feneke, mint annak a nyúlnak a füle, aki bőröndben lakik egy távcsővel, ugyanis láttam még felszállni nemsokára valami 30A-s buszra, ahol hátul a taton álldogált egy kis ideig, karba tett kézzel, talán fázott már, majd ahogy elringott a fedélzeten állva, újra elővette a doktort és folytatta a férfiakkal az ismerkedést.

...szerencsére egyszer csak a telefonját kezdte kereseni a női ökölnyi kézitáskájában, de talán csak az én tekintetetemet érezte a mobil vibrálásának, azt már nem is tudom, mikot tette el, én akkor
észleltem, mit is olvas, de ezt is éppen hogy, mert újfent a vastag, szürkéskékes harsinyáját láttam csak, meg ahogy fickándoz a cipellő, néha felnézett, nem csak előre a zörgő-hörgő buszpark felé, de oldalra is, nem hervadt a mosoly az arcán akkor sem, amikor összekoccant a tekinetünk, mint óvatlan csókban a fogak, nem kapta vissza, ha nem is pihent meg rajtam a szeme, nem is olyan enyhely meg liget az én arcom, megmondom őszintén, de nem is rebbent tova, nem kérdezett semmit, de szeme sarkaiban én, csak én, megláttam egy afféle kérdőjelet, amivel a spanyolajkúak kezdik a kérdőmondatot, olyat láttam, spiccesen fejtetőn álló kérdőjelet, amikor a  kérdés még nincs is, de már lehet rá feleleni, csak tudni kell, tudatni a másikal, hogy ő tényleg azt akarta kérdezni, amire most felelni fogok, a könyvére böktem, mutassak egy jobbat, kérdeztem, mert ő még nem tudta, hogy ez van nálam, csernusnál csak jobb lehet, legalábbis nem visz annyira félre, ő nézett rám, pislantott és felfakadt a mosoly a szája sarkán, feslett, mondhatnám, de nem mondtam ám, csak azt hogy tényleg, erre ő kajánul mögém nézett, hogy feltétlenül mutassam be neki, nevetett, ami nekem akkor orgonaszó volt, erre előkaptam a könyvet  a bölcsész tarisznyámból, és bemutattam őket egymásnak, kódok, kérdezte, bizony, és a kulcs a másikban van, bólintott ő is, egymásba zárva, mondta valamelyikünk, a másikunk már fogta az egyiket a könyvön keresztül, mikor a végállomáson leszálltunk, ő hazaért, mentem vissza gyalog, akkor már csernus volt velem és a kódok nála, pedig könyvtári kölcsönpéldány volt,  most leadom ezt helyette, csókolom, állományfeljesztés, mondom majd, de a fejemben más jár majd